Az én csodálatos kis világom és az elsö krízis

2013 augusztus 18. | Szerző: LarettaDails

 Semmiért nem kell aggódnod; kicserélik a pelust, megetetnek és neked az egyetlen dolgod, hogy aludj. Micsoda élet!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elvisznek sétálni és még mindig semmitteszel, ülsz elégedetten a babakocsidban és ebböl a biztonságból fedezheted fel a világot. Már ha akarod, persze…ha inkább bóbiskolnál egyet, megteheted, hisz jogodban áll.

Mindenki dédelhet, mert kicsi vagy és szép. Vagy nem…ebben az esetben cuki. Nagyim szerint minden fiatal szép. Úgy vélem, hogy ez nem igaz, én vagyok rá az élö példa. No panic, már túltettem magam rajta.

Nagyon szeretek a gyerekkoromon nosztalgiázni. Azt hiszem, eddigi életem legboldogabb idöszaka volt. Emlékszem édesanyámra és arra, hogy nagyon boldog voltam. Igazán, felhötlenül boldog…

Volt egy padunk a konyhában, órákig képes voltam rajta ülni és nézni édesanyámat, ahogy sütit készít. Igazi, fahéjillatú emlék ez. Közben beszélgettünk az élet nagy dolgairól.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Azt hiszem, idegesítö természetü kis hárpia voltam, viszont édesanyám hösiesen viselte ezt, söt, szeretett engem, más választása egyébként sem volt, ha egyszer már ott voltam neki!

Képes voltam az említett padon ülve teát/kakaót/üdítöt/tejet kérni töle, ebben a sorrendben és két perces idöközökkel. Az én drága édesanyám hozta is nekem ezeket, szó nélkül, mosolyogva. Ha a helyében lettem volna, lekeverek magamnak egyet vagy legalább a fejembe rántom a kakaósbögrét, dehát az édesanyák már csak ilyen tüneményesek.

Szóval így teltek a napok az én kis Paradicsomomban, az idö múlása sem zavart különösebben, nem izgattak olyan hétköznapi dolgok, mint a ráncok. (hogy megváltozott mára a helyzet!!!) És ekkor beütött a krach!!!Úgy 50 évvel késöbb, mint New Yorkban és nem volt gazdasági vonatkozása, viszont az én jól felépített kis világomat rombadöntötte!ÓVODÁBA KELLETT MENNEM!!!Nem értettem, hogy volt képes édesanyám hasonló barbárságot elkövetni ellenem. Talán ez volt a bosszúja a kakaó/tea/üdítö/tej – téma miatt, mindenestre túlzásnak tünt a számomra.

Persze nem volt választásom, a demokrácia 5 évesen csak egy ködös utópia, azt kell csinálnod, amit anyuka mond.Így is lett…szeptemberben ott álltam az óvoda ajtajában, egy rettenetes retro-feelinges piros ruhácskában. Azt gondoljátok, hogy bárki aggódott értem? Dehogy…Vagy legalább a legkisebb mértékben érdekelte a létezésem? Dehogy…Én csak álltam ott, összedölt világom romjai alatt és tudtam, hogy visszavonhatatlanul kezdetét vette valami, ami nem biztos, hogy jó nekem.

Végül az egyik dadus észrevette, hogy órák óta mozdulatlanul állok az ajtóban. Elindult felém. Bár ne tette volna!Szörnyella de Frász volt személyesen, csak háromszor akkora. Féltünk is töle rendesen! Viszont neki köszönhetöen megtapasztalhattam, hogy létezik szerelem elsö látásra! Megláttam azt a gyönyörü “férfit” a játszószobában és kövé dermedtem. Csodás barna szemek, barna haj…mint egy görög félisten. 5 évig reménytelenül szerelmes voltam. Plátói volt a dolog, ö rám se nézett. Ha ez késöbb történik velem, csodálatos versek ihleteként szolgált volna, de életem ilyen korai szakaszában nem tudtam vele mást kezdeni, mint 5 évig sóhajtozni, ahogy azt a reménytelenül szerelmes óvodások teszik.

 

Annak ellenére, hogy életem szerelme az óvodában volt, édesanyámnak komoly eröfeszítésebe került minden reggel, hogy én az óvodában maradjak. Sokszor elszökdöstem, de olyan kis buta voltam, hogy amint kiértem a kapun, elkezdtem kiabálni, hogy; “Anya várj meg, én is megyek haza!” 3-4 óvónéni kellett ahhoz, hogy lefogjanak és visszacipeljenek az oviba. Azt hiszem, édesanyám roppant büszke volt rám akkoriban!

Késöbb édesanyám stratégiát váltott, úgy gondolta, hogy ha elvonja a figyelmemet, könyebb lesz betuszkolnia az oviba. Hát a célját elérte..annyira elvonta a figyelmemet beszélgetve velem, hogy a nagy értekezés közepette sikerült is lefejelnem egy villanyoszlopot. Visszapattantam, mint egy gumilabda és csinos kis seb díszelgett a kobakomon. Ezen a napon nem is rosszalkodtam, nagy nyugalomban elüldögéltem az óvoda szönyegén. Úgy éreztem magam, mint a bazári majom, a gyerekek körbeálltak. Emlékszem egyik csoportársnömre, amint hosszasan köröz körülöttem, mint ahogy a keselyük teszik az áldozataikkal majd végül mutatóujját felém nyújtva megkérdi; “Ez meg…ez meg…ez meg mi eeeez?” Azt kellett volna neki felelnem, hogy hivatali ártalom, de 5 évesen és sérülten nem jutottak ilyen frappáns dolgok az eszembe.

Végül aztán nagy nehezen eltelt ez az egy kötelezö év az óvodában. Ha lenne egy kívánságom, azt kérném, hogy örökre, de lagalábbis újra gyerek legyek.

Ha…

2013 augusztus 18. | Szerző: LarettaDails

Istennel való kapcsolatom egészen különleges. A tenyerén hordoz, ott ülök én, finoman es féltőn tart meg, viszont néha hirtelen ökölbe szorítja a kezét es olyan erővel  roppant össze, hogy az utolsó csontom is apró darabokra törik.

Amikor kislány voltam, volt egy visszatérő álmom. Fennt az égben volt egy nagy könyv, aranyszínű szegéllyel és egy kéz lapozgatta. Minden egyes emberhez tartozott egy oldal ebben a könyvben, melyre a sorsa volt írva es amikor történt valami, akár jó, akár rossz, nos, akkor döntött úgy eme kéz tulajdonosa, hogy egy pillantást vet a lapra.

Ezért is hiszek abban, hogy semmi sem történik ok nélkül és hogy a sorsunk igenis meg van írva.

Azonban, ha igazán őszinte akarok lenni, vannak dolgok, amiket nem értek, bármennyire is próbálkozom.

Az évek múltak és az álom is eltűnt…időközben 18 éves lettem, épp elkezdtem az egyetemet. Egy szeptemberi délutánon bandukolok a buszpályaudvar felé, mikor is hallom, hogy valaki igencsak szedi a lábait, hogy utolérjen engem. Egy lány volt az. Ici-pici kis teremtés volt, hófehér bőrrel, mint egy porcelánbaba és előnyösnek egyáltalán nem nevezhető hajszínnel- és vágással. A legelső mondat, melyet kiejtett a száján ez volt: “Azt mondták nekem, hogy te nagyon szimpatikus vagy”.

Ez rögtön felkeltette a figyelmemet, mivel saját jó édesanyám szerint sem vagyok szimpatikus, pedig ő aztán igazán elfogult velem kapcsolatban. Együtt battyogtunk tovább és csevegtünk az élet nagy dolgairól, olyan felhőtlenül, ahogy csak a 18 évesek teszik.

Igy kezdődött ez a történet és az évek során ez a pici lány a legjobb baratnőm lett. Nagyon ritkán használom ezt a szót. Haverból sok van, barátból, igaz barátból nagyon-nagyon kevés. Egy igaz barát olyan, mint egy házastárs, szavak nelkül is megfogadja, hogy veled lesz jóban és rosszban. Ő velem volt jóban, rosszban. Mindig. Mindig. Mindig.

Időközben elvégeztük az egyetemet es természetesen továbbra is kapcsolatban maradtunk. Egy pénteki napon találkozni akart velem, meghívott egy kiállításra. Nem volt kedvem menni, fáradt voltam, egész héten húztam az igát, haza akartam menni hétvégére a szüleimhez, úgyhogy mondtam neki, legközelebb összefutunk!

Nem volt legközelebb. Hétfőn tudtuk meg, hogy leukemiás. Minden olyan gyorsan történt, hogy már a korházba sem engedtek be hozzá. Napra pontosan 1 hónap múlva a pici szíve megszűnt dobogni.

Mikor a testvére hívott, hogy közelje velem ezt a szomorú hírt, éreztem, ahogy az én Istenem keze szörnyű erővel zárul körém. Folytak a könnyeim. 1 héten keresztül. Sírva keltem, sírva feküdtem. Sírtam miatta es sírtam magam miatt is, azon egyszerű es egosita ok miatt, mert véglegesen elveszítettem őt.

Sosem bocsátom meg magamnak, hogy azon a pénteki napon nemet mondtam. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még láthattam volna. Mérges voltam az én Istenemre és magamra is. Rá, amiért úgy döntött, hogy egy szinte el sem kezdődött életnek véget kell érnie és magamra, amiért nem vettem észre, hogy valami baj van. Mert ilyen kor akaratlanul is jön a “Mi lett volna ha…”. “Ha”..mindössze két betű , de már eddig is birodalmakat döntött össze.

Olyan természetesnek vesszük, hogy a szeretteink itt vannak nekünk. Nem, nem természetes. Hálával tartozunk nekik és értük.

Sajnos, mikor rájövünk erre, már sokszor késő…

 

És elkezdödik…

2013 augusztus 18. | Szerző: LarettaDails

Az újdonsült apuka fel sem fogta, hogy hozzá beszélnek. Majd mikor végre eljutott a tudatáig, hogy de igen, mivel senki más nincs a folyosón, így szólt:

– Nekeeem? Lehetetlen, nekem fiam született, nem lányom!

Hogy lássátok, milyen meggyözö tud lenni egy összezavaradott férfi, ekkora határozottság láttán szegény növérke visszament a szülöszobába, lecsekkolta a csecsemö “kiegészítöit”  és immár kétséget kizáróan mondta az apukának, hogy de bizony lány. 

Konkrétan én…

Megértem szegényt, elvégre hajnali 4 óra volt és nagyon sok dolog jut így hirtelen eszembe, amit szívesebben csinálna az ember eme hajnali órán, mint egy kórházban várakozni.

Ezenkivül, amikor én születtem, még nem volt ultrahang és a szüleim szentül meg voltak gyözödve, hogy fiúutód fog érkezni. E tény tudományosan is alá volt támasztva; apai nagyanyám, aki valószínüleg titokban orvosi diplomát is szerzett, azt mondta, hogy anyukám hasának alakjából megállapítható, hogy fiút vár. Hát a nagyi inkább ne lottózzon… Már megvolt a név is, természetesen fiúnév, jól keresztül is húztam szegények számítását. 

Azonban mikor már a mentöatóban voltak, útban a kórház felé, bevillant szüleimnek, hogy talán mégiscsak kellene egy lánynevet is választani, elvégre sosem lehet tudni. Valószínüleg anyukám két tolófájás között csak erre tudott koncentrálni, úgyhogy kb. 3 perc alatt el is döntötték a nevemet. Az életben nem fogom nekik megbocsájtani!

Ráadásul minden rosszul kezdödött. Anyukámat meg kellett volna operálni egy hasi probléma miatt, de mivel ott már volt egy albérlö, anyukám nem egyezett bele. Biztos vagyok benne, hogy az irántam érzett hatalmas szeretete itt gyökerezik.

A napon, melyen lejárt az albérleti szerzödésem, a dolgok még csúnyább fordulatot vettek. Komplikációk léptek fel és édesapámat meg is kérdezték az orvosok, hogy kit mentsenek, az anyát vagy a kisbabát. Azt felelte, hogy természetesen az édesanyát. Nem hibáztatom, én ugyanezt válaszoltam volna. Ráadásul már ott volt nekik a bátyám, aki sokkal szebb, mint én.

Viszont valami oknál fogva nagyon akartam élni. Több hetet voltam inkubátorban, de utána már minden simán ment.

Szóval így kezdödött az én életem ezen a bolygón. Néhány évtized eltelt azóta, van mesélnivalóm.