Ha…

2013 augusztus 18. | Szerző: LarettaDails |

Istennel való kapcsolatom egészen különleges. A tenyerén hordoz, ott ülök én, finoman es féltőn tart meg, viszont néha hirtelen ökölbe szorítja a kezét es olyan erővel  roppant össze, hogy az utolsó csontom is apró darabokra törik.

Amikor kislány voltam, volt egy visszatérő álmom. Fennt az égben volt egy nagy könyv, aranyszínű szegéllyel és egy kéz lapozgatta. Minden egyes emberhez tartozott egy oldal ebben a könyvben, melyre a sorsa volt írva es amikor történt valami, akár jó, akár rossz, nos, akkor döntött úgy eme kéz tulajdonosa, hogy egy pillantást vet a lapra.

Ezért is hiszek abban, hogy semmi sem történik ok nélkül és hogy a sorsunk igenis meg van írva.

Azonban, ha igazán őszinte akarok lenni, vannak dolgok, amiket nem értek, bármennyire is próbálkozom.

Az évek múltak és az álom is eltűnt…időközben 18 éves lettem, épp elkezdtem az egyetemet. Egy szeptemberi délutánon bandukolok a buszpályaudvar felé, mikor is hallom, hogy valaki igencsak szedi a lábait, hogy utolérjen engem. Egy lány volt az. Ici-pici kis teremtés volt, hófehér bőrrel, mint egy porcelánbaba és előnyösnek egyáltalán nem nevezhető hajszínnel- és vágással. A legelső mondat, melyet kiejtett a száján ez volt: “Azt mondták nekem, hogy te nagyon szimpatikus vagy”.

Ez rögtön felkeltette a figyelmemet, mivel saját jó édesanyám szerint sem vagyok szimpatikus, pedig ő aztán igazán elfogult velem kapcsolatban. Együtt battyogtunk tovább és csevegtünk az élet nagy dolgairól, olyan felhőtlenül, ahogy csak a 18 évesek teszik.

Igy kezdődött ez a történet és az évek során ez a pici lány a legjobb baratnőm lett. Nagyon ritkán használom ezt a szót. Haverból sok van, barátból, igaz barátból nagyon-nagyon kevés. Egy igaz barát olyan, mint egy házastárs, szavak nelkül is megfogadja, hogy veled lesz jóban és rosszban. Ő velem volt jóban, rosszban. Mindig. Mindig. Mindig.

Időközben elvégeztük az egyetemet es természetesen továbbra is kapcsolatban maradtunk. Egy pénteki napon találkozni akart velem, meghívott egy kiállításra. Nem volt kedvem menni, fáradt voltam, egész héten húztam az igát, haza akartam menni hétvégére a szüleimhez, úgyhogy mondtam neki, legközelebb összefutunk!

Nem volt legközelebb. Hétfőn tudtuk meg, hogy leukemiás. Minden olyan gyorsan történt, hogy már a korházba sem engedtek be hozzá. Napra pontosan 1 hónap múlva a pici szíve megszűnt dobogni.

Mikor a testvére hívott, hogy közelje velem ezt a szomorú hírt, éreztem, ahogy az én Istenem keze szörnyű erővel zárul körém. Folytak a könnyeim. 1 héten keresztül. Sírva keltem, sírva feküdtem. Sírtam miatta es sírtam magam miatt is, azon egyszerű es egosita ok miatt, mert véglegesen elveszítettem őt.

Sosem bocsátom meg magamnak, hogy azon a pénteki napon nemet mondtam. Ez volt az utolsó alkalom, amikor még láthattam volna. Mérges voltam az én Istenemre és magamra is. Rá, amiért úgy döntött, hogy egy szinte el sem kezdődött életnek véget kell érnie és magamra, amiért nem vettem észre, hogy valami baj van. Mert ilyen kor akaratlanul is jön a “Mi lett volna ha…”. “Ha”..mindössze két betű , de már eddig is birodalmakat döntött össze.

Olyan természetesnek vesszük, hogy a szeretteink itt vannak nekünk. Nem, nem természetes. Hálával tartozunk nekik és értük.

Sajnos, mikor rájövünk erre, már sokszor késő…